Szombat délelőtt a dolgozószoba padlóján ültem, körülöttem kiborított fiókok, és arra gondoltam, hogy egy irodát nem a bútor tesz irodává, hanem az, hogy az ember megtalál-e benne valamit két perc alatt. Nálam ez évek óta nem sikerült. Voltak gyorsfűzők félig kitöltött címkével, lefűzős mappák, amelyek gerincére valaha filccel írtam rá az évszámot, és egy halom genotherm, amibe még az előző lakásban raktam bele a szerződéseket.
Vettem végre rendes, A4-es iratrendezőket, egyforma színben, meg egy kis címkéző gépet, ami már az első tíz felirat után kifogyott a szalagból. A kávé kihűlt, a fiókban pedig ott maradt a legnehezebb kupac: a hivatalos levelek, amelyeket soha nem tudtam eldönteni, hova tegyem. A számlák mehettek a könyvelőnek szánt dobozba, a fordítási megbízások a gépre, de ezek a borítékok mindig ott maradtak a fiók alján.
Délután a lépcsőházban összefutottam a szomszédunkkal, és ott derült ki, hogy nem csak az iratrendezés hiányzott nálunk.
A szekhelycentrum.hu nevét Feri bácsitól hallottam először, ott a postaládák előtt. Ő régen asztalosműhelyt vitt, most a fia vezeti a céget, és amikor meglátta a karomban a régi mappákat, megkérdezte, költözünk-e. Mondtam neki, hogy csak rendet rakok, mert a bátyámmal közös fordítóirodánk papírjai évek óta a lakásunkban gyűlnek, a céget is ide jegyeztük be annak idején. Erre elmesélte, hogy a fiáék tavaly elvitték a cég székhelyét a lakásukból, és egy székhelyszolgáltatóhoz jegyezték be. „Azóta nem a kisunokám nyitja ki a hivatalos leveleket” – tette hozzá nevetve. Elmondta azt is, hogy a fia eleinte húzta a dolgot, mert azt hitte, ezzel csak egy újabb havi kiadást vesz a nyakába, aztán az első költözésnél rájött, mennyi utánajárástól kímélte meg magát.
Este megnéztem az oldalt. Ezt a fajta szolgáltatást korábban valami nagyon budapesti dolognak képzeltem, belvárosi irodákkal, de a kínálatban ott volt egy Pest megyei helyszín is, Újlengyel, az M5-ös autópálya mellett. Mi Budapest déli szélén lakunk, és ha valaha mégis be kell menni egy iratért, az autópályán ez nem nagyobb út, mint átvergődni a városon. Ezért az első keresésem másnap reggel szó szerint ez volt: székhelyszolgáltatás újlengyel. Kíváncsi voltam, mit írnak róla mások, és mennyire ismert a hely. A keresés közben a bátyámnak is átküldtem a Székhely Centrum oldalát, aki este visszahívott, és fél órán át arról beszélgettünk, miért halogattuk ezt ilyen sokáig.
Ami a legjobban megfogott, az az ügyintézés módja volt. Az oldal szerint a hozzájáruló nyilatkozatot online is ki tudják adni, nem kell hozzá előre személyesen bemenni. Nekem, aki a napjaim nagy részét két szótár és egy határidőnapló között töltöm, ez sokat jelentett. A bátyám persze rögtön az iparűzési adóra kérdezett rá, hiszen az Újlengyelt erről szokták emlegetni, de ezt a könyvelőnkre bíztuk, mert nem akartunk fejből dönteni olyasmiről, ami a mi cégünk konkrét helyzetén múlik.
A könyvelőnk végignézte, rábólintott, és egy hét múlva már a szerződést olvastuk. Én a magam módján olvastam: kinyomtattam, sárga kiemelővel jelöltem, ami nem volt egyértelmű, a margóra pedig ceruzával írtam fel a kérdéseimet, ahogy egy nehezebb fordításnál is szoktam. A bátyám csak mosolygott, hogy ugyanazt csinálom egy szerződéssel, mint egy gépkönyvvel. A kérdéseket egy rövid telefonon tisztáztuk, és kedvesen, türelmesen válaszoltak mindenre. Nem volt semmi bonyolult, egyszerűen csak szeretem látni, mit írok alá. A székhelyszolgáltatás újlengyel címmel végül nem csak egy bejegyzett címet kaptunk, hanem azt az érzést is, hogy a cég ügyei már nem a fiókjainkban élnek.
A dolgozószobában azóta van egy új iratrendező, a gerincén szépen kinyomtatott címkével: „Cég, hivatalos”. Vékonyabb, mint vártam, mert a lényeg már nem nálunk gyűlik, hanem ott, ahol a helye van. Feri bácsinak megköszöntem a tippet, és ha valaki a házban rendrakás közben ugyanúgy elakad a hivatalos borítékoknál, mint én, a szekhelycentrum.hu nevét én is továbbadom majd.